Idézet az életről :D

Idézetek  az  életről :




Vannak, akik azt mondják, hogy ami a legfontosabb, az nem csomagolható. (...) Kétségtelenül vannak dolgok, amelyeket nem lehet se díszdobozba, se bőröndbe, se konténerbe tenni. Ilyesmi például az életünk. Egy egész életet becsomagolni lehetetlen.


Senki sem a szenvedésért él, mégis szenved. Neked is van valami életelved, aszerint akarsz élni. Az elvedhez való ragaszkodás boldoggá tehet, de szenvedést is okozhat. Az elvek feladása viszont bukással jár mindig.


Én a vallást az élet művészetének nevezem. Az igazi vallás nem az életről való lemondás, hanem az életben való megmártózás. Az igazi vallás nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk az életnek, hanem hogy felnyitjuk szemünket az életre. A vallás nem menekülés az élet elől: a vallás maga az élet teljes elfogadása. A vallás maga az élet teljes megtapasztalása.


Életünk futóhomokba írt átmeneti alakzatok összessége, amelyeket egy széllökés teremtett, és a következő majd megsemmisíti. A hiábavalóság képződményei, melyeket a szél még azelőtt elfúj, hogy igazán kialakulhattak volna.


Van, hogy évekre szeretnénk megállítani a pillanatot és van, hogy évekig várunk egy pillanatra, de olyankor nem várnak velünk. Egyedül maradunk, magunkban, a saját igazságunkkal. Lehetetlenül remélve, hogy az fog győzni, de mindig csak veszít. Azután egyszer csak elérkezik a pillanat, de addigra az a pillanat már sorsfordító is lehet, és amit elvesztettnek hittünk, újra felbukkant előttünk. Amit addig átoknak gondoltunk, az ellenkezőjére fordul, és azok között találsz új családra, akik veled együtt elvesztették azt.


Az ember, csupán azzal, hogy él, elromlik, és annyit veszít a tisztaságából, amennyit hatalomban nyer. Bármennyire is áttetsző egy forrás, mire folyammá duzzad, nem kerülheti el, hogy magával ne sodorja a sarat meg az iszapot.


Az élet hatalmas kincs, mi azonban egyszerűen eltékozoljuk. Még azelőtt elvetjük magunktól ezt a gazdagságot, hogy egyáltalán megismernénk. Anélkül herdáljuk el, hogy megtapasztalnánk, mi minden rejlik benne - micsoda titok, micsoda misztérium, milyen megváltás és megszabadulás.


A szeretet ott rejlik minden emberi lényben, a szeretetet senkibe nem kell kívülről "beleplántálni". A szeretetet sehol nem kell keresnünk, mert eleve ott él mindnyájunkban. A szeretet nem más, mint a mindenkiben jelen lévő élet iránti vágyakozás, az élet mindenkiben jelen lévő minősége.


Van, hogy az ember onnan szeretné folytatni az életét, ahol megtört, de visszatartja egy kéz, és hiába tudja, miért, nem tehet ellene semmit, nem tudja eltüntetni azt a kezet vagy inkább a gazdáját. Ezért aztán, ahogy menekülne az ember, a kéz úgy húzza egyre jobban vissza, és képtelen ellenszegülni.


Ebben a percben minden tiszta és érthető. Ez a jelenre vonatkozik - a másodpercnek arra a törtrészére, amit mostnak hívunk a két perccel ezelőtti régmúlthoz és a két perc múlva elérkező jövőhöz képest. Ennél tovább nem is remélhetek tiszta és érthető világot. Annyira egyszerű az egész. De talán nem jól magyaráztam. Nem is érdemes tudnom, hol kezdjem. Amikor kevés szóból is rengeteget értünk, kár szótagokkal meg hangzókkal birkóznunk. Csak azt tudom, hogy ebben a pillanatban mindennek van értelme. Előttem az egész élet, látom mindazt, ami rám vár.
Kár, hogy ez az egész annyira nyomasztó.


Felnőni nem egyszerű feladat. Évekig élsz abban a tudatban, hogy a világ ilyen meg ilyen, aztán hirtelen borul az egész. Rájössz, hogy a szüleid talán mégsem tudnak mindent, a kormány hazudik, a felmenőid pedig gyilkolásztak. Rádöbbensz, hogy egyszer meg fogsz halni - utána meg ki tudja, mi lesz. A kis dózisban adagolt új információkból kisakkozod, hogy a világ teljesen más, mint ahogy előadták neked. Véget ér az agymosás, de aztán alig várod, hogy folytatódjon.


A lemondás az az ajtó, amelyen mindenkinek át kell lépnie, hogy megtalálhassa a szenvedélyt. Lemondás nélkül a szenvedély középpontjában az ember élvezetek és izgalmak utáni sóvárgása áll. Lemondással azonban a szenvedély egyenesen magára az életre irányul - spirituális értelemben a szenvedély: hagyni, hogy az élet folyójának örökkévaló és soha véget nem érő áradata magával ragadjon.


Ugyanolyan természetiek vagytok, mint egy állat, és ugyanannyira "ráhangoltak" is vagytok a Föld mély ritmusaira - azokra, melyeket tudatosan észleltek, és azokra is, melyeket testtudatotok észlel, de a "hivatalos elme" leárnyékol.


Akik végigmenekülik és végigrettegik az életüket, mert nem akarják megoldani a problémákat, azok vissza fogják ezt kapni, még súlyosabban. Senki nem fogja megúszni. Mindannyian megkapjuk. Akkor nem jobb kimondani, még ha fáj is? És addig megváltoztatni, amíg a gondolkodás szikrája bennünk van? Mert lehet megkeseredve élni. Kétségtelen


A múlton rágódni felesleges időpocsékolás. Sok ember aprólékosan elemzi a vele történteket, újra és újra visszatér az időben egy adott cselekményhez és próbálja megérteni, feldolgozni. Észre sem veszi, hogy a múltban ragadt, amin ráadásul már úgysem tud változtatni, míg a jelen, amely meghatározhatná és jobbá tehetné a jövőjét is, elsuhan mellette a maga lehetőségeivel és szépségeivel együtt. A múltat okolják nyomorúságos életükért, pedig ott a jelen, és majdan a jövő, mindent elölről kezdhetnének. A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba. Nem szabad hátrafelé nézni. Minek is kellene?! Hiszen az élet soha nem néz hátra. Csak halad előre.... Nem igaz, hogy a múltunk határoz meg bennünket. Hanem az, akik még a jövőben lehetünk, s mindenekelőtt az, hogy az adott pillanatban, a jelenben kik vagyunk.




Próbálom elhessegetni a soha meg nem valósuló álmokról szőtt gondolataimat, mert az értelmetlen vágyakozás nem szül mást, csupán fájdalmat. Minden nem jöhet össze az életben. Döntéseink nem csupán azzal járnak, hogy elérünk valamit, hanem azzal is, hogy más dolgokról lemondunk. Azt mondják, nem szabad azon bánkódni, ha valamit elveszítünk, mert a veszteséggel egy időben születik valami új, valami nagyszerű. Ez fordítva is igaz. Ha valami jó dolog történik velünk és megvalósítjuk az álmunkat, a másikat közben elveszítjük. S a mi döntésünktől függ, melyiket akarjuk megtartani és melyiket hagyjuk elveszni. Különben is van, ami éppen attól szép, hogy soha nem lehet a miénk.


Minden pillanatnak el kell múlnia, hogy helyet adjon az új pillanatnak. Így kell neked is elmúlnod, hogy helyet adjál egy új élőlénynek. Nem birtokolhatod az életet, ajándék az számodra, egyik percről a másikra. Minden percnek meg kell halnia, így kell meghalnod neked is, hogy helyet adjál egy új percnek, és új élet, új szeretet-szerelem születhessék.


- Ha most valami jót kellene kívánni - mondta Juluka -, a tengerparton szeretnék a homokban feküdni, a napon, melegen és a kék eget nézni... Vette maga észre, hogy a napsütésnek milyen hangja van? Valami finom, ahogy a levegőt rezegteti és valami finom kis illata?... Nem lehet kielemezni, hol kezdődik a fény, a hang, az illat, csak a hatásán érzik, hogy rabul ejt. Tökéletes mámor. Az ember testetlen lesz és szállani kezd.
Újra elsimította a haját:
- De hát az ember nem adhatja magát végképpen oda a hangulatoknak... itt az élet és az egész mást kíván, nem álmodozást, hanem cselekvést, figyelmet, számítást... szóval minden mást, mint ami én vagyok.


Két dolog létezik, (...) ami egyet alkot: a valóság és az árnyéka, a fény és a sötétség. Az egyensúly két oldala. Az élet a halálból keletkezik, és a halál az élet következménye. Mivel kiengesztelhetetlenül ellenségesek, folytonosan viaskodnak egymással: ők szülik egymást folyvást és folyvást. És velük együtt születik újjá minden: az almafák virága és a csillagok fénye. Az életben rejtőzködik a halál. A halál magában rejti az újjászületést. Mit ér akkor az élet halál nélkül? A változatlan, örökké tartó, végtelen élet? Mi az, ha nem maga a halál? Az elmúlás, az újjászületés nélkül!


Az élet alapos ismerői közül legtöbben azt mondják, hogy e világon a boldogság főként az, hogy úgy kell venni az életet, amilyen. Annak az embernek példája, aki e felfogást, mondhatni, tökélyre vitte, egy kiváló arab író elbeszélésében található. Ez egy utazóról szól, aki egy szép délután elaludt a pázsit ama részén, amely egy makkocskát tartalmazott. Felébredve azt tapasztalta, hogy teste melegétől a makk kicsírázott, ő pedig vagy húsz méternyire a földtől, egy hatalmas tölgy legfelső ágai között volt. Képtelen lévén lejönni, nyugodtan nézett szembe a ténnyel. Így okoskodott: "A körülményeket nem tudom alárendelni az akaratomnak, tehát az akaratomat fogom alárendelni a körülményeknek. Ennélfogva itt maradok." Úgy is tett.






Az élet alapos ismerői közül legtöbben azt mondják, hogy e világon a boldogság főként az, hogy úgy kell venni az életet, amilyen. Annak az embernek példája, aki e felfogást, mondhatni, tökélyre vitte, egy kiváló arab író elbeszélésében található. Ez egy utazóról szól, aki egy szép délután elaludt a pázsit ama részén, amely egy makkocskát tartalmazott. Felébredve azt tapasztalta, hogy teste melegétől a makk kicsírázott, ő pedig vagy húsz méternyire a földtől, egy hatalmas tölgy legfelső ágai között volt. Képtelen lévén lejönni, nyugodtan nézett szembe a ténnyel. Így okoskodott: "A körülményeket nem tudom alárendelni az akaratomnak, tehát az akaratomat fogom alárendelni a körülményeknek. Ennélfogva itt maradok." Úgy is tett.




Élni akarom az életem, hogy az éjszakáim ne sajnálkozással legyenek tele!




- Minél tovább élsz, annál több hibát követsz el.
- És annál több szomorúságot kell hordoznod.


Aztán minden gondolat elpárolgott, és csak a test maradt meg - egy test, amely vad, elemi ösztönnel csüggött az életen.


Az ember először a fiatalságához ragaszkodik, görcsösen küzd a szépségéért, aztán egy idő múlva már csak az egészségéhez ragaszkodik, végül már csak az életéhez.




Fiatalon az embert nem érdekli más, csak a buli, aztán felnövünk és óvatosak leszünk, nehogy megszakadjon egy ív vagy a szívünk. Ugrás előtt körülnézünk, és előfordul, hogy nem ugrunk el, mert nincs, aki elkapjon minket. Az életben nincs biztonsági háló. Mikor ért véget a buli? Mikor kezdődött a félelem?


Mint ahogy azt sem tudom, hogy azért maradtam-e életben, mert tényleg tudok hazudni. És azt sem tudom, hazudtam-e egyáltalán. Nyilván, hogy hazudtam. Mindenki hazudik. A felnőttek is. Szavakkal, mozdulatokkal, viselkedéssel. Ki, ahogy tud. Mert mindig mindenki túl akar élni. Túlélni valamit. Csak tudnám, minek.